Mindannyian mások vagyunk!

2013-05-10

 Idén negyedszerre került megrendezésre a Mindannyian Mások Vagyunk elnevezésű program, melynek célja, hogy bárki betekintést nyerhessen a fogyatékkal élő emberek mindennapjaiba, pontosabban azok küzdelmeibe.

Mindannyian mások vagyunk!

 Pénteken, május 10-én délelőtt indultunk el az iskolától, néhány osztálytársam meg én. Mindannyian nagyon kíváncsiak voltunk, mi is zajlik pontosan a vártéren, és lelkesen szaporáztuk lépteinket, hogy minél hamarabb odaérjünk. Csak abban voltunk biztosak, hogy szeretnénk egy kicsit többet tudni azokról az embertársainkról, akiknek valamilyen nehézséggel (akár többel is) kell szembenézniük nap-mint-nap.

Amikor odaértünk, rögtön szemünkbe ötlött a sok színes felirat, melyek barátságosan jelezték, mit hol találunk. Miután lepakoltuk a táskáinkat és szemünkkel felmértük a terepet, tanácstalanul pillantottunk egymásra, ugyanis nem igazán tudtuk, hová is kellene mennünk először. Szerencsére alig egy-két perc elteltével a program egyik szervezője odajött hozzánk és kedvesen útbaigazított.

Így kerültünk először is az autisták „részlegéhez”. Itt néhány tanulságos idézetet, vallomást olvashattunk autista személyektől, majd szakemberek (mosolygós, kedves, fiatal lányok) osztottak meg velünk pár alapinformációt a rendellenességgel kapcsolatban. Többek közt azt is elmesélték, hogyan zajlik egy autista átlagos napja, hogyan olvassa le az órát, hogyan látja a képeket, miket csinál és hogyan tanul. Merthogy sok tevékenységük van és sokat tanulnak, a semmittevést mégcsak hírből sem ismerik! Egy fiatal lány még zenélt is nekünk egy kicsit; gyönyörű volt. Ezek után mindannyian körbe álltunk, és a szakemberek vezetésével játszodtunk egy szórakoztató csapatjátékot, melyben mindenki örömét lelte.

A következő megállónál megtapasztalhattuk, milyen úgy festeni, hogy nem használhatjuk a kezeinket. Fogaink közé kaptuk az ecseteket, összekulcsoltuk hátunknál a kezünket és őszinte nevetések közepette mázoltuk fel az élénkebbnél élénkebb színeket a nagy, fehér papírra. Egyáltalán nem volt könnyű, viszont annál élvezetesebbnek találtuk. Miután teret engedtünk a bennünk rejlő festőnek, teherbírásunkat tettük próbára. Kerekesszékekbe ültünk és megpróbáltunk közlekedni bennük. Szörnyen megterhelő volt eleinte, aztán lassacskán belejöttünk, habár mindenki fájdalmas grimasszal az arcán súrolta, mozgatta karjait e tapasztalat után. Elszorult a torkom, valahányszor arra gondoltam, hogy bizony vannak olyan velem egyidős fiatalok, akik bármit megadnának azért, hogy képesek legyenek járni, míg számunkra a lépkedés a legtermészetesebb dolog, amire nem is fordítunk különösebb figyelmet, hiszen nem nagy kunszt...

Miután kellemetlen izomlázzal sikerült ellátnunk karjainkat, átmentünk a vártér másik felébe, a „Látomás-sziget”-re. Itt a vakok és látássérültek bőrébe bújhattunk egy-egy próba erejéig. Sálakkal elkötötték a szemünket, így csak a tapintásunkra, szaglásunkra, ízlelésünkre, hallásunkra, vagy „látó” társainkra hagyatkozhattunk. Az egyik asztalnál azonos anyagú vagy súlyú tárgyakat kellett párosítanunk, a másodiknál és harmadiknál ugyanezt szagok és ízek szerint tettük. Nem volt könnyű, sőt. Élvezetes volt megküzdeni a kihívással, de csak, mert tudtuk, hogy nemsokára újra kinyithatjuk majd a szemünket. Számomra a legijesztőbb megpróbáltatás az akadálypálya volt, melyen bekötött szemmel, egy bottal a kezemben és a barátnőm vezetésével verekedtem át magam. Teljesen elvesztettem az irányérzékem, sokszor meginogtam és elbizonytalanodtam, a pánik kerülgetett, pedig nem voltam egyedül. Alig vártam, hogy visszaérjünk a kiindulóponthoz.

Végül a „Jelelde” következett, ahol hallássérültek tanítottak meg nekünk néhány szót, kifejezést az általuk használt jelnyelvből. Megtanultuk, hogyan kell elmutatni, hogy „köszönöm”, „szeretlek’, „kutya”, „testvér” és még sok-sok mást. Még arra is lehetőségünk nyílt, hogy tolmács segítségével feltehessünk néhány kérdést a jelen lévő halássérült személyeknek, akik készségesen, széles mosollyal az arcukon válaszoltak nekünk. Ez volt talán a legmaradandóbb élmény, azóta is el tudunk mutatni minden egyes szót és kifejezést, amit tanítottak nekünk.

Két órát töltöttünk ott, a vártéren, és ezalatt a két óra alatt rengeteg dolgot tudtunk és tapasztaltunk meg, amivel 18 év alatt egyszer sem találkoztunk. Egyszerre volt felszabadítóan vidám és hihetetlenül szomorú, ugyanakkor nagyon hasznos is.

Mostmár tudom, mennyi előnyös tulajdonsága van egy autistának; milyen nehéz hajtani a kerekesszéket; hogyan lehet kéz használata nélkül festeni; mennyire ijesztő és megeröltető elveszíteni a látásunk, még ha csak alig 10 percre is és tudom, hogyan kérdezzem meg egy hallássérült személytől, mi a neve és hogy érzi magát.

Azt hiszem, nem lehet elégszer hangsúlyozni: mindannyian mások vagyunk! Mások, de nem jobbak vagy rosszabbak. Egész egyszerűen csak mások. Van, aki a lábujjai közé fogja az ecsetet és meseszép festmények születnek. Van, aki az órára nézve teljesen mást lát, mint sokan mások, mégis megtanulja leolvasni az időt. Van, aki, bár nem beszél, mégis több száz óvodás és kisdiák „hallgatja” őt lélegzetvisszafolytva.

Ez teszi a világot széppé és érdekessé, az emberiséget különlegessé. Ezt sosem szabad szem elől téveszteni, sokkal inkább hírdetni kell és időnként felfrissíteni az emberek memóriáját. Minden évben egyszer, a Mikó-vár előtt rendezett programsorozat keretein belül, pédául...

Venczel József esszéverseny
2024-06-12

AI: segítség vagy veszélyforrás? Iskolánk filológia szakos diákjai dobogós helyezéseket értek el a Venczel József esszéversenyen

A ballagás programja
2024-06-04

Június 7-én kerül sor a végzős diákjaink ballagási ünnepségére.